There are much more....

Hali, amennyiben megtetszett a történetem javaslom neked, hogy az alábbi linken: Chapter Three vagy a Wattpad oldalán/alkalmazásban folytasd a történetem olvasását.

Abban az esetben, ha egyik platformot  sem használod, valamint kényelmetlen lenne számodra áttérni arra az oldalra, csak hogy olvashasd ezt a történetet, kommentben jelezd nekem, hogy itt kívánod folytatni. (Elég, ha egy pontot írsz, ha nincs kedved többre.)

Mindenesetre, köszönöm, hogy időt szántál rám.
További szép napot!

Chapter Two

    Nos, akkor kezdjünk is bele! A nevem Sarah Devlin, Angliában születtem egy kisvárosban, ahol a tipikus jellemvonások köszönnek vissza mindenhonnan. A gyorsan terjedő pletyka, az hogy az egész város ismeri legalább a lakosság felét... Viszont miután rájöttem, milyen erővel rendelkezek és veszélybe sodrok másokat már csupán a jelenlétemmel is, megszöktem otthonról. Írtam egy levelet anyámnak, majd már ott sem voltam. Hátrahagytam az életemnek azt a részét. A sötétebbik részét. Mármint akkor még ezt gondoltam.
    Most éppen az itteni egyetlen középiskolába járok és első évesként boldogítom a tanárokat. Az osztálytársaim tipikus kamaszok. Buliznak, isznak, pletykálnak meg úgy általánosságban élik a maguk tudatlan és átlagos életét. Míg én a gyermekded és őrült személyiségemmel együtt egyszerre vagyok az antiszociális stréber lány, valamint a valaha élt legeslegmenőbb természetfeletti, mert hát nem mindenkinek van akkora ereje, mint nekem.
    A barátok terén rájöttem, hogy semmiféleképpen nem járok jól. Hogy miért? Egyszerű. Nem engedhetem magamhoz közel őket a valódi énemnek köszönhetően, így nem is nagyon tudom velük ápolni a kapcsolatom. Ráadásul utálok hazudni, így a legtöbb esetben inkább meg sem próbálkozom ismerkedni, hogy ne kelljen még egy embert felírnom a listámra. Az elején voltak még barátaim, de velük rég nem találkoztam már, mert nyolcadik után mindenki szétszéledt és eltűnt. Így inkább kerülöm az emberek társaságát. Nem hiányzik, hogy még több embert kelljen faképnél hagynom. Viszont a természetfelettikkel szívesen cseverészem bármikor. Azonban ők, egyrészt ritkán jönnek errefelé, másrészt ilyen egynapos ismertségek, mivel utána egyikükkel sem találkozom már többé. Viszont, ha egy életre szóló barátságba keverednék úgy is újból összehozna a sors.
   A szüleimre is ki kéne térni, szóval róluk is elejtek "pár" szót. Anyának szőke haja és halvány zöld szeme van. Ő az én mindenem. Apám? Na, igen. Ha visszagondolok rá, akkor csak a végtelen harag, gyűlölet, tehetetlenség, elítélés és az elkeseredettség egyvelege jut eszembe. Nem számított, mennyire voltam kicsi, akkoriban. Tudtam, hogy nem jó amit csinál, hogy egy öntelt szemétláda. Meg sem érdemelte az anyámat. Persze anya nem tett ez ellen semmit. Csak tűrte. Mindegy is. Fekete haj, barna szem, colos, izmos testalkat. Következő! A kinézetem a "pont jó"- ba sorolnám. Szőke göndör haj, telt ajkak (sokszor megemlítik), hosszú lábak, kávébarna, nagy szemek.
    Azt hozzátenném, hogy az ember változik. A minket ért bántások egyszerre tesznek gyengévé és erőssé és egyfajta védekező mechanizmust fejlesztünk ki. Így lettem egy unalmas ámde titokzatos lány, aki nem beszél szinte senkivel csak magával. Mindig elmerengek és kizárom a külvilágot, hogy túléljem a szüneteket, vagy csak simán bekapcsolom a zenét a telefonomon és a fejhallgatóm segítségével teljesen belemélyedek a zene világába.
    A sulitól nem messze van egy erdő és kb. a közepén ott van a házam. Imádom. Ahw... Nemrég költöztem be, de tagadhatatlanul beleszerettem a házba.
    Imádok énekelni és dalszövegeket írni. Szeretek sportolni, és imádom az állatokat. Képes vagyok  elsírni magam, ha egy nagyon cuki állatkával találom szembe magam. Régi vágyam, hogy gitározzak, ezért nemsokára el is kezdek egy tanár után nézni. A napokban kitakarítottam az elég tágas pincét és egy edzőtermet csináltam belőle. Ott fogok boxzsákot püfölni, meg mindenféle harcműfajt tanulni. Persze, először szeretnék kicsit megizmosodni, hogy ne hozzak szégyent magamra, ha majd lesz egy tanárom, majd csak azután jöhet a harcművészet.

Chapter One

    A helyemen ülve figyeltem az osztályom, ahogy szokásukhoz híven valamilyen baromsággal vannak elfoglalva. Az egyik fiú kezében egy nagyon furcsa és régies kinézetű tárggyal, beszélgetett az előtte ülő két másik sráccal. Valószínűleg a tárgyról diskuráltak. Nem foglalkozva tovább a dologgal pillantottam az órára, hogy megnézzem mennyi idő van még a szünetből. Egy hatalmas sóhaj kíséretében vettem tudomásul, hogy még mindig van 5 nyamvadt perc. Szeretem a matekot, de mivel ez az utolsó órám, így jobb lenne minél hamarabb túlesni rajta. Viszont szokás szerint még ez az 5 perc sem telhet unalmasan el. Hirtelen megragadva az asztalt fogadtam a rám törő hányingert és szédülést. Majd látásom elvesztve köszöntöttem a jól ismert sötétséget.

/Látomás/

   A suli ajtaján kilépve indultam meg az erdő irányába. Egy nagyot szippantva a levegőbe, felmértem a környéken lévők helyzetét mielőtt még itt vámpírsebességnél is gyorsabban kezdek neki futkorászni. Szerencsémre nem volt senki sem a közelben, így már éppen indultam volna, amikor egy ordítás szakította félbe a kellemes csendet, aminek hallatán felkaptam fejem. Egy pillanat se telt el, de már is érezni lehetett a friss vér mámorító szagát. Ösztönösen véve még egy nagy levegőt - az önkontroll miatt - fordultam a hang irányába, hogy megkeressem a forrását azonban egy lépést sem kellett tennem. A látvány borzasztó volt. Az egyik bokor mozogni kezdett, majd egy hatalmas fekete farkas ugrott ki belőle. Egy alfa. Újból a tőlem négy lépésnyire levő, holtan, a fűben fekvő testre néztem, ami már inkább hasonlított egy rakás húscafatra, mint egy emberre...

    Egy kisebb légszomj kíséretében estem vissza a valóságba. Körbenéztem a teremben és a fiút kerestem, majd meg is láttam egy pad tetején ülve. Most épp a szimbólumokat nézték a barátaival. Mivel nem akarom felfedni a kilétem, elfordulva az ablakhoz siettem és kinyitottam, hogy meglógjak. Talán még megelőzhetem a bajt. Gyorsan kimásztam és az erdő felé kezdtem futni, hogy megkeressem azt a helyet, ahol a látomásomban rátaláltam a fiúra. Viszont gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen, mert az út teljesen kimaradt. Megálltam és nagyot sóhajtva adtam fel a dolgokat. Ekkor azonban lábdobogások zaja töltötte be a teret, így kíváncsian kezdtem figyelni minden kis neszre. A hátam mögött levél sercegést hallottam, így megfordultam és egy igencsak jóképű pasival találtam szemben magam. Menta zöld tekintetével idegesen mért végig, miközben én izmos mellkasáról próbáltam elterelni rakoncátlan szemeimet, amelyeket csak úgy vonzott az említett testrész. Gyorsan magamra parancsoltam és visszavezettem szemeimet az arcára.
- Ki vagy te? - kérdezte idegesen, mire egy félmosolyt villantottam neki. Vérfarkasfiú.
- Nem láttál erre mászkálni egy nagy szőrös kutyuskát?- szólaltam meg nem foglalkozva az előző kérdésével, hogy idegesítsem, mert ugye köztudott, hogy a vérfarkasok nem épp a legnyugodtabbak.
- Ki vagy te? - ismételte meg előbbi kérdését kissé idegesebben, így egy hatalmas kárörvendő vigyor került arcomra.
- Sarah. Na és te, szépfiú? - kérdeztem érdeklődve, mire egy zavart tekintettel találtam szemben magam.
- Zayn. Mit keresel itt?
- Egy alfát keresek. Te pedig ... ? - vontam fel szemöldököm, felvéve stílusát.
- Semmi közöd hozzá. - válasza hatására egy apró horkantás szaladt ki belőlem és már épp vissza akartam volna vágni neki, amikor meghallottam a kiáltást, így félbehagytam a dolgot. Már épp megindultam volna a hang felé, amikor megéreztem a vér megszokott édeskés illatát bekúszni az orromba. Rémülten álltam meg ott ahol voltam és még a levegőmet is visszatartottam egy pillanatra. Elkéstem.
- Francba! - káromkodtam az orrom alatt.

PÁR MÁSODPERCES GYÁSZ A HALOTT FIÚÉRT

(R.I.P.)
(FIJÚ)

Visszafordulva egy gyors mosolyt varázsoltam arcomra és úgy pillantottam vissza Zackre.
- Hát, asszem' ezt lekéstem. Örültem a szerencsének! - mondtam nyugalmat erőltetve magamra, majd elindultam vissza a sulihoz
- Hé! Állj már meg! Még nem végeztünk! - szólt utánam mérgelődve, azonban én már rég elhúztam a csíkot addigra.
    Amikor visszaértem egy tucat diákkal találtam szemben magam. Mivel nem akartam, hogy azt higgyék még a végén, hogy én vagyok gyilkos, inkább a suli mögé surrantam és onnan közelítettem meg a tömeget.
    Eközben a mentősök és a helyi seriff is megérkezett hangos szirénázás közepette, majd kipattantak és rögtön két csapatra bomlottak. Az egyik csapat az erdőbe ment megkeresni a fiút, míg a többiek az itt összegyűlő tömeget kezdték el csitítani.
    Mindenhonnan diákok figyelték a síri csöndben elhelyezkedő erdőt. Talán egy 10 perc telhetett el, amikor egy hullaszállító autó kanyarodott be az iskola elé, ezzel egy időben pedig az erdőből is kilépett a fiú után kutató csapat egy hordágyat húzva maguk után. Voltak akik felsikítottak, elsápadtak vagy a kezüket a szájuk elé rakva figyelték ahogy berakják a kocsiba és elviszik szerencsétlent. Ekkor észrevettem két szülőt, akik egymást ölelték, miközben a nő zokogott. Biztosan a fiú szülei lehettek azok. Szomorúan figyeltem a párt, ahogy a seriff beszél hozzájuk. Biztosan a szokásos bemagolt szöveget adja be nekik.
    Elindultam az erdő felé, mivel már lassan rosszul voltam a tömeg miatt. Viszont aztán rögtön meg is álltam, hogy körülnézzek, mivel hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki követne. Az állatokon kívül nem láttam senkit, így inkább tovább haladtam a megszokott utamon. Biztos megint az a hülye paranoiám az...

2016. január 29.

Prologe

   Gyerekkorom óta éreztette velem mindenki, hogy nem vagyok átlagos. Hála az égnek, nem tartoztam azok közé, akik ezt nehezen viselték volna. Az adottságaim rengeteg előnnyel jártak és számtalan örömmel szolgáltak. Viszont mind tudjuk, hogy az ilyesfajta tehetség mindig is vonzotta a rossz embereket. Vagy a rossz nem embereket.
    Az életemnek célja van. Tudom, mert minden egyes nap azzal az érzéssel kelek és fekszem, hogy feladatom van, hogy nem hiába szánták nekem ezt a sorsot. Viszont miképpen végezhetném el azt, amire teremtettek, ha nem tudom ki vagy mi is vagyok? Ha nem ismerem a határaim és a gyökereim is homályosan élnek bennem? Miért érzem azt, hogy mindenki tudja, hogy mi vagyok, csak én nem? Akárhányszor megkérdezem őket, hogy mit tudnak csak nevetnek rajtam vagy rákérdeznek, hogy tényleg nem tudom és csak aztán kezdenek el hahotázni. Viszont most, hogy végre egyedül vagyok, végre magamra koncentrálhatok és kideríthetem, hogy mi vagyok valójában.