Chapter Two

    Nos, akkor kezdjünk is bele! A nevem Sarah Devlin, Angliában születtem egy kisvárosban, ahol a tipikus jellemvonások köszönnek vissza mindenhonnan. A gyorsan terjedő pletyka, az hogy az egész város ismeri legalább a lakosság felét... Viszont miután rájöttem, milyen erővel rendelkezek és veszélybe sodrok másokat már csupán a jelenlétemmel is, megszöktem otthonról. Írtam egy levelet anyámnak, majd már ott sem voltam. Hátrahagytam az életemnek azt a részét. A sötétebbik részét. Mármint akkor még ezt gondoltam.
    Most éppen az itteni egyetlen középiskolába járok és első évesként boldogítom a tanárokat. Az osztálytársaim tipikus kamaszok. Buliznak, isznak, pletykálnak meg úgy általánosságban élik a maguk tudatlan és átlagos életét. Míg én a gyermekded és őrült személyiségemmel együtt egyszerre vagyok az antiszociális stréber lány, valamint a valaha élt legeslegmenőbb természetfeletti, mert hát nem mindenkinek van akkora ereje, mint nekem.
    A barátok terén rájöttem, hogy semmiféleképpen nem járok jól. Hogy miért? Egyszerű. Nem engedhetem magamhoz közel őket a valódi énemnek köszönhetően, így nem is nagyon tudom velük ápolni a kapcsolatom. Ráadásul utálok hazudni, így a legtöbb esetben inkább meg sem próbálkozom ismerkedni, hogy ne kelljen még egy embert felírnom a listámra. Az elején voltak még barátaim, de velük rég nem találkoztam már, mert nyolcadik után mindenki szétszéledt és eltűnt. Így inkább kerülöm az emberek társaságát. Nem hiányzik, hogy még több embert kelljen faképnél hagynom. Viszont a természetfelettikkel szívesen cseverészem bármikor. Azonban ők, egyrészt ritkán jönnek errefelé, másrészt ilyen egynapos ismertségek, mivel utána egyikükkel sem találkozom már többé. Viszont, ha egy életre szóló barátságba keverednék úgy is újból összehozna a sors.
   A szüleimre is ki kéne térni, szóval róluk is elejtek "pár" szót. Anyának szőke haja és halvány zöld szeme van. Ő az én mindenem. Apám? Na, igen. Ha visszagondolok rá, akkor csak a végtelen harag, gyűlölet, tehetetlenség, elítélés és az elkeseredettség egyvelege jut eszembe. Nem számított, mennyire voltam kicsi, akkoriban. Tudtam, hogy nem jó amit csinál, hogy egy öntelt szemétláda. Meg sem érdemelte az anyámat. Persze anya nem tett ez ellen semmit. Csak tűrte. Mindegy is. Fekete haj, barna szem, colos, izmos testalkat. Következő! A kinézetem a "pont jó"- ba sorolnám. Szőke göndör haj, telt ajkak (sokszor megemlítik), hosszú lábak, kávébarna, nagy szemek.
    Azt hozzátenném, hogy az ember változik. A minket ért bántások egyszerre tesznek gyengévé és erőssé és egyfajta védekező mechanizmust fejlesztünk ki. Így lettem egy unalmas ámde titokzatos lány, aki nem beszél szinte senkivel csak magával. Mindig elmerengek és kizárom a külvilágot, hogy túléljem a szüneteket, vagy csak simán bekapcsolom a zenét a telefonomon és a fejhallgatóm segítségével teljesen belemélyedek a zene világába.
    A sulitól nem messze van egy erdő és kb. a közepén ott van a házam. Imádom. Ahw... Nemrég költöztem be, de tagadhatatlanul beleszerettem a házba.
    Imádok énekelni és dalszövegeket írni. Szeretek sportolni, és imádom az állatokat. Képes vagyok  elsírni magam, ha egy nagyon cuki állatkával találom szembe magam. Régi vágyam, hogy gitározzak, ezért nemsokára el is kezdek egy tanár után nézni. A napokban kitakarítottam az elég tágas pincét és egy edzőtermet csináltam belőle. Ott fogok boxzsákot püfölni, meg mindenféle harcműfajt tanulni. Persze, először szeretnék kicsit megizmosodni, hogy ne hozzak szégyent magamra, ha majd lesz egy tanárom, majd csak azután jöhet a harcművészet.